Tartalom

 Nehéz bármit is leírnom. Mert úgy érzem bármennyire is, igyekszem, nem tudom visszaadni mindazt, amit érzek, vagy gondolok a látottakkal kapcsolatban.

Oféliára gondolok, miközben a betétdalt hallgatom. Ami egy szöveg nélküli, egyszerű kis dallam. Ezt az altatódalt dúdolta a házvezető nő az anyáért aggódó, rémült és magányos gyermeknek, és ez a zene szólt, a kislány halálakor is.

Milyen egyszerű kis dal ez! Mégsem hétköznapi, vagy nincstelen. Testet ölt általa az élet, és az álom. Azt hiszem, ez a tiszta egyszerűség, ami a zenét és a filmet egyaránt jellemzi, a titok nyitja. Ez teszi az alkotást naggyá. Igen naggyá. Hiszen egy olyan műre, amelyet közel 25 féle díjjal jutalmaztak eddig, és jelenleg is 6 Oscar várományosa, mondhatjuk, azt hogy nagy. Megérdemli.

A történet egy misztikus mese. A mexikói rendező Guillermo del Torro, egy kislány világát állította szembe a valósággal. Ami kegyetlen. Hiszen 1944 a kegyetlenség és a borzalom időszaka. A spanyol polgárháborúnak lassan vége, ellenállók és Franco tábornok hívei azért akadnak még bőven. Az egyik ilyen megszállott katonához érkezik meg várandós felesége, és annak kislánya. A történet mindvégig nyomon követhető, az események, az ok okozati összefüggések könnyen kitalálhatók, és előre láthatók. A kamera egyetlen egyszer sem fordul el diszkréten, így a jeleneteket gyakran a naturalizmus és a brutalitás jellemzi. Miért is lenne más? Miért is színezné ki a rendező a valóságot?

A gyermek világa egészen más. Az igazi apja, halott, az anyja pedig a Kapitány felesége lett. A városi élet után a falu hangjai és hétköznapjai idegenek, és rémisztőek számára. Csoda hát, ha a könyvek, és mesék biztonságába menekül?

Ofélia, anyja hasára hajtott fejjel meséli történeteit, egyetlen hallgatóságának, a még meg nem születet kisöccsének. Csodálatos lények és különleges helyek kelnek életre képzelete és szavai által. Lények, akik egyszer csak átlépik a képzelet határát, és ott állnak a ház mögötti kertben. Figyelmet követelve, feladatokat osztogatva és reményt adva egy magányos kislánynak. Milyen szépen is hangzik ez ugye? De az, amibe a gyermeket belekényszerítik egyáltalán nem ártatlanságra, és tisztaságra utal, hanem erőszakra és akaratra, no meg önző érdekre.

A filmben, a fantázia világága és a valóság tökéletes egységben jelenik meg. A tündérek repkedése, a Faun beszélgetései a gyermekkel, a próbák félelmetes szülöttei semmivel sem valótlanabbak, mint a falusiak nyomora, az ellenállók félelme és elszántsága, az anya lassú haldoklása, vagy a Kapitány kegyetlen hidegsége. A beállítások, a jelenetek, maszkok, a smink, sőt a lények hangja is elhiteti a nézővel a lehetetlent. Léteznek, és várnak ránk. Talán az idők végezetéig is.

Csak az a baj, hogy mi felnőttek, elfelejtettük milyen is volt gyereknek lenni, a paplan alatt zseblámpával titkon olvasni, és álmodni újra és újra. Mert akkor még tudtuk, meg tudtuk érteni azt, amit most a Faun önző érdekének tartunk. Ha a gyermek elfeledi a mesék világát, ők megszűnnek létezni. Hiszen, minek is létezzen egy olyan világ, ahova senki sem vágyik, amiben senki sem hisz már?

A Faun labirintusa március 8-án kerül bemutatásra a hazai mozikban. Bízom benne, hogy szinkron nélkül, spanyol nyelven lesz látható. Hiszen ez az a film, ahol az eredeti nyelv finomsága segít észrevétlenné tenni a két világ közötti szakadékot.

A történet a 11 éves Ofeliáról (Ivana Baquero) szól, aki 1944-ben, a polgárháború utáni időszakban utazik terhes édesanyjával annak új férjéhez. A hegyek közé tartanak, ahol a kislány második apja, a kegyetlen Vidal kapitány (Sergi López) vezeti Franco fasiszta csapatait a területen bujkáló gerillák ellen.
A városhoz szokott lányt érő megpróbáltatások közül az új, vidéki környezet tehát még a legkevesebb - a háborús állapotok, veszélyeztetett terhes anyja, a mostohai szeretetet hírből sem ismerő új apa, ezek mind iszonyatos súllyal nehezednek Ofelia lelkére.
Nem csoda, hogy az élénk képzeletű, sokat - jellemzően szomorú tündérmeséket - olvasó, sápatag kislány mindezt a maga módján próbálja meg feldolgozni.
A néző számára ezernyi apróságot rejt A Faun labirintusa: megfejtésre váró szimbólumokat, rejtélyeket, amiket megannyi szempontból lehet megvizsgálni.
Ofelia nem tesz különbséget képzelet és valóság között, de aki a nézőtéren ül, az elgondolkodhat rajta, vajon valóban létezik-e a Faun, akivel az ősi labirintusban találkozik a lány?
Vajon Ofelia tényleg egy, a halandók számára láthatatlan világ hercegnője-e, akinek három nehéz és vérfagyasztó próbát kell teljesítenie, hogy visszatérhessen birodalmába?
És míg borzongva, undorodva, félve és sírással küszködve nézzük a filmet, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a való világ szörnyűségei tükröződnek a kislány képzeletében?
A film sötét, komor látványvilága egyszerűen tökéletesen adja vissza a háború iszonyatát és brutális kegyetlenségét épp úgy, mint Ofelia lidércnyomásos agyszüleményeit.
Nem is csoda, hogy a legjobb smink, a legjobb látványtervezés és a legjobb operatőr (Guillermo Navarro) Oscar-díját is megkapták érte. A gyermekfaló Sápadt Ember akár a Tool klipjeiből is előléphetett volna, maga a Faun pedig egész egyszerűen hihető. Hol  barátságos, hol félelmetes, és fa módra recsegő teste és hangja is pont olyan, amilyennek lennie kell. Meg egyébként is: olyan ez a film, hogy a néző szinte érzi a föld szagát, szinte maga is elázik az esőtől, ami katonákra és holtakra zuhog, szinte neki is fájnak az ütések, a szúrások, a becsapódó puskagolyók...
A mindent uraló hangulathoz azonban nem csak ez járul hozzá. Meglehet, a háborút épp oly’ naturalista, horrorba illő módon ábrázolja e film, mint az éjszaka szörnyeit. De a lélek sötét mélységeit is hasonló erővel mutatja be.
A film számos értelmezési szintje között az egyik pl. az, hogy Ofelia már a felnőtt nővé cseperedés küszöbén áll. Az a párbeszéd, amit Mercedes-szel (Maribel Verdú), a szolgálóval folytat, miután látta a várandós anyjából előtörő vérfolyamot, szédítően mélyre vezető néhány mondatból áll.
És itt kell megemlítenem, hogy a színészek egytől-egyig mélyen emberi és hiteles alakításokat nyújtanak.
Már csak egy dolgot emelnék ki, s a többi értelmezést és mélyre ásást a vállalkozó kedvű nézőkre hagyom, akiknek valóban bátorságra lesz szükségük, ha úgy istenigazából szeretnék ezt a filmet megnézni, befogadni és értelmezni.
Ez pedig a mitologikus háttér aspektusa. Amihez nem értek annyira, mint szeretnék, de tisztán átjön, hogy milyen irtózatosan ősi témákhoz nyúlt a forgatókönyvet (s így magát a történetet) is jegyző mexikói rendező, Guillermo del Toro.
Már azoknál a filmelejei képsoroknál, amikor az új lakhelyre tartó anya és lánya megállnak valahol az erdőben, s Ofeliegy ősrégi kőszobrot talál, megjelenik ez.
Del Toro nem magyarázza a mítoszokat, nem ad nevet a Faunnak vagy a többi teremtménynek (az angol cím picit félrevezető is, itt nem a görög mítoszok faun-szerű Pánjáról van szó). De, ahogy alighanem mindannyiunkban, benne is ott élnek ezek az ősi, archetipikus minták, lények és történetek.
Az Ofeliára váró három próbát még eredeztethetjük szimplán a tündérmesékből, de azok is a régi mítoszokból és legendákból születtek. És számomra a film egyik legmegkapóbb vonása az, hogy nyers, ősi valójukban alkotja újra a mítoszok hangulatát, mélységét A Faun labirintusa.
Nincsenek benne legenda-béli hősök, nem hangzik el egyetlen mitikus név sem (hacsak Ofeliáét nem vesszük annak), de pont az az emberi elme által alig felfogható, mérhetetlen sötétség, mélység és erő árad ebből a filmből is, ami az emberiség hajnala óta létező mitológiák sajátja.
Önmagában a vér, a szenvedés látványa is feléleszti ezt a nézőben, de Del Toro még ennél is sokkal, de sokkal mélyebbre ás. (Nem mellesleg felfedve az európai kultúra legsötétebb, legijesztőbb gyökerei közül nem egyet…)
Igazából csak azt csodálom, hogy egy ilyen félelmetes film, ami ennyire távol áll a kommersz, szórakoztatónak szánt horroroktól (vagy fantasy-ktől), ilyen sikeres lehet (bár a stáblista elindultakor a teremben tartózkodók 90%-a kis túlzással hanyatt-homlok menekült kifelé). De talán pont azért, mert akár felfogja a néző, akár nem, ez a mozi oly’ rengeteggel többet jelent és ad a legtöbb filmnél.
És mindezek fényében már igaznak találom, amivel hirdették: tündérmese felnőtteknek. Mert igen, van némi párhuzam a Narnia, a Híd Terabithia földjére, a Chihiro Szellemországban, de még A Gyűrűk Ura, tehát a szintén a képzelet fontosságát és erejét hangsúlyozó filmekkel.
Ám gyerekeknek nem való. Nekik elég a Terabithia tragédiája - A Faun labirintusának kiúttalanságát túl korán nem szabad megtapasztalniuk. Még akkor sem, ha én magam pozitívnak érzem a film katartikus befejezését.

 Eredeti cím: El Laberinto del Fauno/ Pan''s Labyrinth
Mexikói-spanyol-amerikai fantasy-thriller (feliratos)
 Hossz: 119 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Operatőr: Guillermo Navarro
Forgatókönyv: Guillermo del Toro
Zene: Javier Navarrete
Főszereplők: Ariadna Gil, Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, Doug Jones